A borokat már az ókorban fűszerezték, a kínaiak már 2000 éve is készítettek erősített nedűket, épp úgy, ahogy a görögök, majd a rómaiak. Ez a szokás megmaradt a középkorban is, aminek több oka is lehetett. A kevésbé felemelő változat szerint a problémás, gyakran rossz szagú, netán romlásnak indult borok feljavítása okán fűszerezték a bort. A nemesebbik ok, hogy az egyébként jó borokhoz adott fűszereknek gyógyító, sőt, afrodiziákus hatást tulajdonítottak.

Az ürmösborokról többek között Apicius és idősebb Plinius írásaiból informálódhatunk. A talán legkorábbi ilyen nevesített ital, a neves görög orvosról elnevezett Hippokrász, amely az egész középkorban igen kedvelt volt.

A mai értelemben vett ürmösborokról már biztos tudomásunk van a XVII. századi Erdélyből, Apafi Mihály fejedelem korából, ahol ürömmel és egyéb fűszerszámokkal ízesített borokat használtak, többek között gyomorbántalmak ellen. Később németföldön is készítettek ürömfűvel (Wermutkraut) ízesített borokat, s ezt vették át az itáliaiak Piemont tartományban a XVII.-XVIII. századtól, és innen az ürmösök újkori, mára mindenütt elterjedt neve a vermut. A XIX. századtól megkezdődik Itáliában a vermut ipari előállítása, s megjelennek az olyan márkák, mint a Cinzano, vagy a Martini.

Magyarország régóta élen jár az ürmöskészítésben: a XV. századtól már bizonyosan készülnek ilyen italok, jórészt házilag. A XVIII. század végén, a XIX. század elején a Badacsonyi ürmös vált híressé, már csak azért is, mert egyik készítője a kor nevezetes színésznője, Szegedy Róza volt.

Adásunkban a vermutok, avagy ürmösborok világába látogatunk el Petzold Attila bor- és párlatszakértővel.

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Gyarmati Orsolya