„A legelterjedtebb s legkitűnőbb magyar kékszőlőfajta, amelynek leve főalkatrészét képezi a leghíresebb magyar vörös boroknak, minők az egri, szekszárdi, budai, ménesi, visontai, villányi.” - így ír a Pallasz Nagy Lexikona a 19.század végén a kadarkáról, majd fel is sorolja, mennyi változata van: „Hím, nőstény, lazafürtű, rugós, bolond, lúdtalpú, török, de az Alföldön fekete dinkának is hívják…”

A származására nézve valószínű, hogy Kis-Ázsiából került hozzánk a 19. századra, és egész a II. világháború utánig domináns fajta volt, valóságos hungarikummá vált. Minden tisztességes magyar kocsmában legtöbbször ez volt a vörösbor, és a sillerbort is általában ez adta. Aztán a Kádár-korszakkal eltűnt, nem akart engedelmeskedni a nagyüzemi művelésmódoknak, így „leváltották”, helyét átvette a mindenre hajlandó kékfrankos. Ez utóbbit is sikerült nagyüzemileg devalválni, azóta is ebből a „gödörből” próbáljuk kihúzni.

Ma erről a meglehetősen hányatott sorsú fajtáról beszélgetünk, igyekszünk alaposan bemutatni és megpróbáljuk meggyőzni a kedves, még kételkedő borbarátot, hogy érdemes megbecsülnünk ezt a fajtát. Nemcsak azért, mert sajátunknak tekintjük, hanem mert valóban érdemes a figyelemre.

Tartsanak velünk, szabadítsuk ki a szellemet a palackból!

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Királyhegyi Zsuzsanna