A döntéseinkben fontosak az egyéni tényezők – a tapasztalat, az értékek, az érzelmek, az emlékek –, de meghatározó a környezet és a kontextus is. Elmélkedés helyett pedig az azonnali kognitív válaszok jellemzik a döntéshozatalunkat. Sokak szerint a modern döntéspszichológiának helye van az állami viselkedésirányításban is.

Az elvárás, hogy a döntéseinkben racionálisak legyünk a felvilágosodás óta meghatározza a gondolkodásunkat. Azonban hiába az elvárás, mára számos Nobel-díjat kiosztottak olyanoknak (Simon, Kahneman, Thaler), akik egyértelműen bizonyították, hogy a döntéshozatalunk a valóságban igen messze van a racionalitás követelményétől. Ezt akár jó hírnek is tekinthetnénk, hiszen az agyunk a leegyszerűsítéseken keresztül pillanatok alatt hoz döntéseket, és képes napi több ezer döntést is meghozni. Ezeket a megértéseket a marketing már évtizedek óta felhasználja és kihasználja, de mostanában a szakpolitikai szcéna is komolyan elkezdett azzal foglalkozni, hogyan lehet a pszichológiai viselkedésirányítást beépíteni az állami magatartásszabályozásba. A cél lehet bármilyen nemes: legyünk egészségesebbek, figyeljünk oda a környezetünkre, a nudge eszközei mögött nagyon komoly morális viták és üzenetek rejlenek. A beszélgetésben szó lesz a racionalitásról, noszogatásról, de arról is, hogy ez vajon mit hoz majd az életünkbe és a fenntarthatóságba.

Az anarchizmus az egyetlen olyan politikai ideológia, melynek hívei nem akarnak hatalomra kerülni. Milyen üzenete van ma az anarchizmus eszméjének? Mit tanulhatnak az anarchizmustól a zöld mozgalmak? Bozóki Andrással, a CEU Department of Political Science professzorával Gébert Judit beszélget.

Amikor az ökológiai közgazdaságtani szerzők arról értekeznek, hogy milyen volna az ökológiai korlátokat betartó közösség ideális berendezkedése, gyakran hivatkoznak anarchista társadalomszervező gondolatokra. Az anarchizmus fogalmáról és politikai világképéről Gébert Judit Bozóki Andrással, a Central European University Department of Political Science professzorával beszélget. Többek között az alábbi kérdésekről esik szó. Mi az anarchizmus központi gondolata? Milyen fajtái vannak az anarchista filozófiának? Miért van feszültség az anarchisták szerint az állam és a civilek önszerveződése között? Miért vezet félre bennünket időnként a tervező racionalitás? Kapitalizmusellenes-e az anarchizmus? Milyen analógiák vannak az anarchista társadalomszervezés és az ökológia természetfelfogása között? A társadalom mely szféráiban lehet érvényesíteni az anarchizmus elveit? Össztársadalmi szinten, vagy kisközösségi szinten tudnak-e az anarchista eszmék megvalósulni? Hogy fest az anarchista utcakép és miért biztonságosabb a forgalom ezeken a helyeken? Milyen volna az anarchista forradalom? Miért kerültek a történelem során az anarchisták mindig ellenzékbe a különböző forradalmakat követően? Mit gondolnak az anarchisták a szelídségről és az erőszakról? Mi különbözteti meg az anarchizmust a terrorizmustól? Miben áll az anarchista eszme jelentősége a 21. században?

Egy metafora lehet forradalmi újító erő, de éppen a megtévesztés eszköze is. A klímakommunikációban azonban a veszélyhez mérten túlzottan puha és félrevezető metaforák uralkodnak, részben a fosszilis energiahordozókban érdekelt nagytőke kommunikációs hadjárata miatt, részben a klímatudósok öncenzúrája okán. Ez a megtévesztő nyelvezet hat a gondolkodásunkra, és végül meggátolja, hogy reálisan felmérjük a kockázatokat és meghozzuk társadalmilag a szükséges intézkedéseket. Ebben az adásban Czabán Samu beszélget Forgács Bálinttal kognitív tudós és kísérleti pszichológussal, az ELTE Nyelv és Agy Kutatócsoport vezetőjével.

A tudósok már régóta hangoztatják, hogy a szén-dioxid-kibocsátás miatt a klíma megváltozhat, de csak nagyon kevesen beszélnek nyíltan arról, hogy végérvényesen átalakulhat, hirtelen és visszafordíthatatlanul átállhat régi egyensúlyába, a Forró Föld állapotába. Ezt a tudást azonban szavakba is kell önteni, és olyan szavak, mint a kellemes asszociációkat beindító „felmelegedés”, vagy a finom és könnyen elmozdítható szerkezetre utaló „üvegház” ezt a rendkívül negatív lehetőséget képtelenek jól átadni. A klímapusztítás következményeinek felismerése egy gyászfolyamat, amiben tudjuk támogatni az embereket, azonban ehhez változtatunk szükséges a hibás metaforáinkon. Ebben pedig nekünk is van felelősségünk. Bár nem minden ember ugyanolyan módon felelős a kialakult helyzetért, minden ember felelős a változás eléréséért, amelyet például a „klímakatasztrófa” szó passzív jelentés rétege könnyen elfed. Ennek az adásnak a vendége, Forgács Bálint kognitív tudós olyan felelősségünkre jobban rámutató szavakat javasol, mint a klímapusztítás vagy bioszféra-gyilkolás. Szerinte az ember mindig felélte a természeti erőforrásait és mindig új területek hódított meg, ami elkerülhetetlenül ökológiai katasztrófákhoz vezettek és vezetnek ma is. Az emberi természet ezen része nagyon jól működött abban a világban, amiben agyunk kialakult, egy végtelen lapos édenkertben, viszont erről időközben kiderült, hogy gömbölyű és határos. Tudatosítanunk kell, hogy nem lehet egyszerűen átmenni a szomszéd hegy túloldalára, ha elfogytak az erőforrásaink. Ennek megértésében mindenki segíteni tud azzal, ha részt vesz egy új klímanyelvezet kialakításában és elterjesztésében. Czabán Samu Forgács Bálinttal beszélget.

Hogyan jelenik meg az atomenergiával kapcsolatos bizonytalanság a politikai és a társadalmi közbeszédben? Milyen érveket használnak az atomenergiát támogatók és milyen érveket az ellenzők? Egres Dorottyával, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék oktatójával Gébert Judit beszélget.

Az atomenergia összetett műszaki, környezeti, gazdasági, társadalmi kérdés. Egres Dorottyával, a Budapesti Műszaki- és Gazdaságtudományi Egyetem, Filozófia és Tudománytörténet Tanszék oktatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról. Miért nem csak műszaki, technikai, hanem társadalmi kérdés is az atomenergia? Hogyan jelenik meg az atomenergiával kapcsolatos bizonytalanság a politikai kommunikációban? Hogyan tekintenek erre a különböző szereplők, például politikusok, társadalomkutatók, vagy laikusok?

2014-ben kötötte meg Magyarország és Oroszország a Paksi Atomerőmű bővítéséről szóló megállapodásokat. Mi történt azóta a közbeszédben? Melyek voltak a fontosabb események? Hogyan érveltek/érvelnek Paks 2 támogatói és ellenzői? Mi volt/van fókuszban a magyar közbeszédben a Paks 2 bővítéséről? Miért? Mit tehetünk laikusként, ha állást szeretnénk foglalni az atomenergia ügyében?

Kína szerepe a globális fenntarthatósági törekvésekben kulcsfontosságú. Ugyanakkor történelmi, kulturális, politikai és gazdasági okoknál fogva nem véletlenül tűnik még egy laikus számára is ellentmondásosnak az, hogy akar-e zöldülni a Föld legnépesebb országa vagy sem. Ebben az adásban egy Kínában élő magyar íróval, interkulturális tanácsadóval, Holch Gáborral beszélget Köves Alexandra arról, hogy egy két évtizede ott élő magyar értelmiségi szemével milyennek tűnik Kína fenntarthatósággal kapcsolatos attitűdje.

Kínában az 1970-es évek végén még gőzmozdony húzta a vonatokat, és az állam a túlnépesedés és a tömegeket érintő mélyszegénység miatt ugyanebben az időszakban bevezette az egy gyermek politikáját. 40 év alatt a világ egyik vezető gazdasági hatalmává nőtte ki magát, nem kis mértékben annak köszönhetően, hogy a nyugati demokráciák leginkább Kínába szervezték ki a legszennyezőbb iparágaikat. Innentől kezdve nem meglepő az a retorika, hogy globális igazságtalanság lenne, ha most éppen a fejlődés dinamikus növekedési szakaszában kellene behúzni a kéziféket Kínának. Ugyanakkor a környezeti problémák is egyre látványosabb méreteket öltenek, és a kínai városokban a szmogtól szinte látni sem lehet. De hogyan éli meg ezt a kérdést egy kínai állampolgár? Vannak-e zöld mozgalmak Kínában? Mi a Kínai Kommunista Párt fenntarthatósággal kapcsolatos narratívája? Holch Gábor két évtizede él Kínában, és Köves Alexandrával beszélget Kína és a fenntarthatóság viszonyáról. Spoiler veszély: Kína első számú prioritása a gazdasági növekedés. A második a gazdasági növekedés. A harmadik pedig: nos, az is a gazdasági növekedés…

A fenntarthatósági átmenettel kapcsolatos döntések esetében az emberiség előtt álló kihívás éppen az, hogy hiába vagyunk ezerfélék különböző kulturális háttérrel és történelemmel, mégis valahogyan közös megoldásokat kell találnunk. Képes-e az emberiség a kultúrák különbözőségén túllépve közös nyelvet beszélni, ha a bolygó megmentéséről van szó? Vagy egy globális kapitalizmusban nem is vagyunk annyira különbözők? Ebben az adásban ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Holch Gábor író, interkulturális tanácsadóval.

Az individualista kultúrákban a hangsúly az egyénen és az egyén boldogulásán van, míg a kollektivista kultúrák a közösség érdekeit a sajátjuk elé helyezik. A nagy hatalmi távolsággal bíró kultúrákban a hierarchia alján élők elfogadják, hogy mások hoznak helyettük döntéseket, míg máshol ezt rosszabbul tolerálják. A belső indíttatású egyének azt gondolják, hogy jelentős ráhatásuk van a körülmények alakulására, míg a külső indíttatásúak a körülmények alakulását fogadják el a körülöttük zajló események irányának értékelésekor. A maszkulin kultúrák a sikert és a teljesítményt előbbre tartják, mint az életöröm és a gondoskodás fontosságát, míg ez a fontossági sorrend a feminin kultúrákban megfordul. De számít-e mindez vajon, amikor a fenntarthatóságról gondolkodunk? A kultúra vagy a politika határozza meg az eltérő megközelítéseket? Egyáltalán lehet-e akkor jelentőséget tulajdonítani a különbözőségeknek, mint amekkorát szokás? És mi a „véletlen identitás”? Ebben az adásban a kultúra és fenntarthatóság összefüggéseiről beszélget Köves Alexandra Holch Gábor íróval, interkulturális tanácsadóval.

Amikor a szellemi tulajdon védelmét létrehozták, még egészen másként képzeltük el a piacok működését, mint ahogyan az ma a valóságban történik. A zöld mozgalmak képviselői szerint a szellemi tulajdon védelmének mechanizmusai komoly reformációra szorulnak, hiszen a nyílt tudás vezethet el leggyorsabban azokhoz a változásokhoz, amelyek elengedhetetlenek a fenntarthatósági átmenetben. Ebben az adásban Köves Alexandra Gács János iparjogvédelmi szakértővel beszélget arról, hogy valóban gátja-e a szellemi tulajdon védelme a fenntarthatóságnak.

A szellemi tulajdon védelme több évszázados múltra tekint vissza, és eredeti célja szerint az innovációt és kreativitást serkenti azáltal, hogy a feltalálóknak anyagi és erkölcsi biztonságot nyújt. Teszi mindezt annak érdekében, hogy az innovációba fektetett energia ne vesszen el azáltal, hogy a kitalálása után valaki más húz hasznot belőle. A társadalmi igazságosság és az ökológiai fenntarthatóság szempontjai szerint azonban a szabadalmak, védjegyek, oltalmak világa ma már erősen ellentmondásos szerepet tölt be azzal, hogy lassítja a tudás terjedését, korlátozza annak hozzáférhetőségét, és még inkább torzítja a társadalmi erőviszonyokat. Ideális esetben a tudáshoz történő korlátlan hozzáférés igazságosabb társadalmakat hozhatna létre, és felgyorsíthatná azoknak az innovációknak a terjedését, amelyek szükségesek a jelen környezeti és társadalmi problémáinak megoldásához. Ezzel szemben ma a szellemi tulajdon védelme a „győztes mindent visz piacok” világában tovább nyitja a társadalmi ollót, és jelentős hatalomkoncentrációval jár. A Zöld Egyenlőség mai vendége, Gács János iparjogvédelmi szakértő azonban amellett érvel, hogy a szellemi tulajdon védelme valójában egy eszköz, amely a társadalmi, politikai, gazdasági konszenzusokat tükrözi vissza. A fenntarthatóság érdekében pedig elsősorban azokat kell megváltoztatni. Ebben az adásban Köves Alexandra beszélget vele.

Az elmúlt évtizedek elhozták annak a lehetőségét, hogy sokan sokfelé járhassunk a világban. Ugyanakkor az utazás lehetőségeinek jelentős bővülése azt is jelenti, hogy egy újabb bonyolult összefüggésekkel terhelt iparág zöldítését kellene megoldanunk. Túl lehet-e lépni azon, hogy a turizmus fenntarthatósága csak a törülközőkről szól? Hogyan tudunk mi másként gondolkozni az útjaink során, és hogyan maga az iparág? Ebben az adásban fenntartható turizmusról beszélget Köves Alexandra Hajnal Klárával, a Pécsi Tudományegyetem Földrajzi és Földtudományi Intézet adjunktusával.

A turizmust ma már a menekülés iparágának is szokták hívni: más helyekre menekülünk el önmagunktól, a mindennapjainktól, a városi légszennyezettségtől, a hangzavartól, a felelősségtől. Míg régen az utazás egy hosszabb, önmagunk és a világ megismerését jelentő életre szóló tapasztalás volt, addig ma már leginkább egy gyors és tovatűnő élmény, amely kiránt a mindennapok monotonitásából. A tömegturizmus ugyanakkor nem csak hatalmas ökológiai költségekkel jár, de a látványosságok közelében élő helyiek életét is jelentősen megkeseríti. De milyen lehetne az etikus, fenntartható turizmus? Egy olyan iparág zöldítéséről beszélgetünk ebben az adásban, amely rettenetesen bonyolult, hiszen összefügg többek között egész térségek foglalkoztatásával, a globális szolidaritás eszméivel, a státusz-fogyasztás kérdéskörével. Hogyan gondolkodhatunk fenntarthatóan a turizmusról? Milyen eszközökkel küzdhetünk a tömegturizmus ellen? Változtatott-e a koronavírus járvány a turizmus fenntarthatóságán? Köves Alexandra Hajnal Klárával, a Pécsi Tudományegyetem Földrajzi és Földtudományi Intézet adjunktusával beszélget.

Miért érezzük, hogy a tudományos tudás manapság elveszítette a tekintélyét? Valóban véleménybuborékban élünk? Mik a tudásközvetítés fő problémái, és hogyan tudjuk orvosolni azokat? Bárány Tiborral, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének oktatójával Gébert Judit beszélget.

Az interneten zajló vitákat olvasva úgy tűnhet, hogy a tudományos tudás veszített a társadalmi tekintélyéből. De valóban így van-e ez? Bárány Tiborral, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Szociológia és Kommunikáció Tanszékének oktatójával Gébert Judit beszélget többek között az alábbiakról: melyek a tudományos tudás tekintélyvesztésének főbb tünetei? Milyen társadalmi okokra vezethető vissza e tekintélyvesztés? Van-e köze a tudomány tekintélyvesztésének az internet megjelenéséhez? Miért nem működik gyakran a tudásközvetítés? Mennyire megbízhatóak az olyan közvélekedések, mint „a közösségi média véleménybuborékjában élünk”, vagy „a digitális bennszülöttek felelőtlenül használják az internetet”? Miben áll a tudományos tudás és a társadalmi cselekvés viszonya? Hogyan kezelik az egyetemi hallgatók a szakirodalmi szövegeket? Hogyan tudjuk oktatóként segíteni e szövegek jobb megértését? Hogyan csatornázódnak be az irodalomtudomány, vagy a filozófia eredményei a közbeszédbe?

Egyesek szerint a tudomány McDonald’s-izálódott: a kutatóknak egyre több publikációt kell „termelniük”; ráadásul az idejük szétforgácsolódik a sokféle teendő (kutatás, oktatás, pályázatok adminisztrációja stb.) között. Képes-e kitörni a tudomány ebből a mókuskerékből – le tud-e lassulni? S ha igen, helyes-e, ha erre törekednek a kutatók? Tőzsér Jánossal, az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének munkatársával Gébert Judit beszélget.

A tudományos közösség szereplőinek többsége úgy érzi, hogy az idő szorításában él, s emiatt frusztrált és motiválatlan; a kortárs akadémiai élet pedig — szemben valódi küldetésével és autentikus létmódjával — szétforgácsolódott. E negatív jelenségre kínál egy lehetséges megoldást a lassú tudomány (slow science) eszméje. Tőzsér Jánossal, az Eötvös Lóránd Kutatási Hálózat, Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézetének munkatársával Gébert Judit beszélget a tudomány lassulásának előnyeiről és hátrányairól, valamint az alábbiakról: miért nem helyes a projektszemlélet a tudományban? Az egyéni munkastílus megváltozását javasolja-e a lassú tudomány, vagy az egész tudományos intézményrendszer átalakítását? Megtörténhet-e a tudomány lassulása egyéni döntések eredőjeként? Szembe megy-e a tudomány autentikus természetével a tudomány gyorsulása? Lassulhat-e a tudomány, amikor olyan égető problémákat kell megoldania, mint egy világjárvány, vagy klímaváltozás? Mely tudományok esetében tűnik jó megoldásnak a lassulás, és melyek esetében kevésbé? Hogyan gondolkodnak a lassú tudomány hívei a tudományos teljesítményértékelésről? Mi köze a GDP-nek a tudománymetriához? Mutat-e rokonságot a lassú tudomány eszméje a nemnövekedés koncepciójával? A beszélgetés végén arra is fény derül, hogy ki az elkötelezettebb híve a lassulásnak: a podcast vendége, avagy a házigazdája…