A borokat már az ókorban fűszerezték, a kínaiak már 2000 éve is készítettek erősített nedűket, épp úgy, ahogy a görögök, majd a rómaiak. Ez a szokás megmaradt a középkorban is, aminek több oka is lehetett. A kevésbé felemelő változat szerint a problémás, gyakran rossz szagú, netán romlásnak indult borok feljavítása okán fűszerezték a bort. A nemesebbik ok, hogy az egyébként jó borokhoz adott fűszereknek gyógyító, sőt, afrodiziákus hatást tulajdonítottak.

Az ürmösborokról többek között Apicius és idősebb Plinius írásaiból informálódhatunk. A talán legkorábbi ilyen nevesített ital, a neves görög orvosról elnevezett Hippokrász, amely az egész középkorban igen kedvelt volt.

A mai értelemben vett ürmösborokról már biztos tudomásunk van a XVII. századi Erdélyből, Apafi Mihály fejedelem korából, ahol ürömmel és egyéb fűszerszámokkal ízesített borokat használtak, többek között gyomorbántalmak ellen. Később németföldön is készítettek ürömfűvel (Wermutkraut) ízesített borokat, s ezt vették át az itáliaiak Piemont tartományban a XVII.-XVIII. századtól, és innen az ürmösök újkori, mára mindenütt elterjedt neve a vermut. A XIX. századtól megkezdődik Itáliában a vermut ipari előállítása, s megjelennek az olyan márkák, mint a Cinzano, vagy a Martini.

Magyarország régóta élen jár az ürmöskészítésben: a XV. századtól már bizonyosan készülnek ilyen italok, jórészt házilag. A XVIII. század végén, a XIX. század elején a Badacsonyi ürmös vált híressé, már csak azért is, mert egyik készítője a kor nevezetes színésznője, Szegedy Róza volt.

Adásunkban a vermutok, avagy ürmösborok világába látogatunk el Petzold Attila bor- és párlatszakértővel.

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Gyarmati Orsolya

A borok házasítása, avagy keverése régi keletű dolog, főként, ha tekintetbe vesszük, hogy a XIX. század végi filoxéravészig a szőlőültetvények javarészt eleve vegyesek voltak. A különböző szőlők eltérő minőségeket adtak, más-más előnyökkel és érési idővel, ennek ellenére kiegyenlítették egymást. E rendszer a mai napig élő hagyomány a Bécsi-borvidéken, ahol a Gemischter Satz nevű borok készülnek.

A filoxéra után már fajtatisztán telepítették újra a szőlőket, megválasztva, melyik fajtának melyik a legmegfelelőbb fekvés, talaj. Ekkor kezdődött el nálunk a fajtatiszta borok kora, amelyben házasított borok hagyományosan csupán az egri és a szekszárdi Bikavérek, a tokaji aszúk, a szamorodnik világa, valamint a pezsgők alapborai közül kerülhetnek ki. A borász szakmában persze gyakran alkalmazzák fajtán belül a különböző dűlők azonos fajtájú terméséből készült borait, de mustokat is szokás házasítani, s ott vannak még a kényszerházasítások, amely jó eszköz a gyengébb tételek megmentésére.

A világ nagy presztízsű borai – Champagne, Bordeaux, Dél-Franciaország, a spanyol csúcsok, Portugália, Itália klasszikusainak nagy része – között igen sok a házasított. A házasítás a borász kezében igen nagy fegyver, s ha jól használja, csodákra lehet képes általa. Nálunk még mindig a fajtatiszta dolgok dominálnak, bár kétségtelen, hogy az elmúlt 10-20 évben azért jó irányba indultunk el e téren.

A mai adásban a házasított borok, azaz a cuvée-k témáját igyekszünk kivesézni Petzold Attila

bor- és párlatszakértővel.

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Gyarmati Orsolya

Ha az ember Svájcra gondol, elsősorban a bankok, a sajtok, a fondü, a csokik, a havas csúcsok és a síelés jut eszébe, a bor semmiképpen. Pedig van, ha nem is sok. Hogy miért nem tudunk róla? Mert a svájciak megisszák maguk, s boraiknak mindössze 1-2 százaléka kerül ki az országból, az sem hozzánk.

Ami a kezdeteket illeti, elég a rómaiakig visszanyúlni: ők hozták el a szőlőt, majd a stafétát elsősorban a ciszterciek és bencések vették át. Nem az egész ország borvidék: leginkább a déli részek, a Genfi-tó környéke és a Rhone-völgy felső szakasza alkalmas a szőlőtermesztésre, ráadásul az itteni lakók francia anyanyelvűek lévén a francia kultúrkörhöz és egyben borkultúrához tartoznak, s ez meglátszik a fajtakörön is.

A valaha volt 30 ezer hektár szőlőfelület mára 15 ezerre zsugorodott, viszont minősége jelentősen javult. Mind a 26 kantonban készül bor, de Svájc hat borrégiójából Valais, Vaud és Genf kantonok adják a legnagyobb mennyiséget. A neuchateli három tó vidékén, Ticino környékén, valamint a közép- és észak-német svájci részeken is vannak elszórtan termőterületek, ahol inkább a német borkultúra érződik.

Adásunkban ennek a kis országnak a figyelemre méltó borvidékeiről és borairól beszélgetünk Dr. Dámosy Bálint ügyvéddel, az Opera Gin megalkotójával.

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Gyarmati Orsolya

Borász Staféta sorozatunkat a Balaton-felvidéken, Füred és Csopak környékén folytatjuk. A Figula család dinasztikusnak is nevezhető bortörténetének apropót ad, hogy ifj. Figula Mihályt a Magyar Bor Akadémia tavaly decemberben az Év Borászává választotta. Ezzel ő lett az első olyan borászunk, akinek már az édesapja – id. Figula Mihály – is Év Borásza lett és már az sem volt véletlen.

A 90-es évek hazai borászatára általában jellemző volt, hogy kikerülve a szocialista tömegtermelés korszakából az egyes borvidékeinken egy-egy, néha két-három borász állt a megújulás élére, akik azután jó ideig képviselték az adott borvidéket, amíg a többiek előbb-utóbb el nem kezdték követni őket.

A Balatonfüred-Csopaki borvidéken ez volt id. Figula Mihály. Ő volt az erjesztő kovász, aki elkezdte visszahelyezni e területet egykori rangjára. A ’90-es években a helyi pinceszövetkezet vezetőjeként megmutatkozott a minőség iránti elkötelezettsége, nem is szólva az ezzel párhuzamosan elindított családi borászat borairól. Valóságos revelációként hatottak e borok az akkori hazai választékban. Újra felfedezhettük Csopak és Füred erényeit a többnyire nyálas-nyalós tömegtermelt és arctalan – vagy inkább rosszarcú – állami pincegazdasági borok után.

A „felhajtóerőt”, amit Figula Mihály jelentett akkor, honoráltuk az Év Borásza címmel. Időközben fiai is belenőttek a családi borászatba, ifj. Mihály és János. 2008-ban hirtelen és váratlanul eltávozott id. Figula Mihály, s azóta bizonyosan az égi szőlőket ápolja az angyalok örömére.

Tartsanak velem, szabadítsuk ki a szellemet a Figula család palackjaiból!

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Királyhegyi Zsuzsanna

A görögöknek a kultúra számos területén sokkal tartozunk, s nincs ez másképp a bor esetében sem. A többezer éves görög borkultúrát egyedül a Kaukázus térségi – ma főleg grúz, örmény – kultúra előzi meg időben, mivel a nemes borszőlő arról a vidékről terjedt el nyugat felé. Amikor a görögök több hullámban kirajzottak a mediterrán térségbe, Itália déli partjaira, majd a mai Dél-Franciaország és Spanyolország partvidékeire, s ott kolóniákat hoztak létre, mindenhová vitték magukkal a nemes borszőlőt. Innen, majd később a rómaiakkal, került tovább a szárazföld belsejébe. S milyen érdekes, hogy miközben az európai borkultúra gyökerei görögföldről sarjadtak ki, a mai hálátlan utókor alig tud valamit a görög borokról. A sztárolás továbbra is főként a franciákat, esetleg pár olasz bort illeti! Pedig a Római Birodalomban mindvégig nagy becsben tartották a görög borokat, Dél-Itália borvidékein a mai napig számos görög eredetű kiváló szőlőfajta található.

A bizánci uralom tovább segítette a folytonosságot, de Bizánc eleste után a mintegy 370 éves török fennhatóság – miként az egész Balkánon – , itt is rányomta a

bélyegét mindenre.

A függetlenségi harcok után a 19. században elindult némi fejlődés, de a további szinte folyamatos háborúskodások nehezítették a helyzetet, majd a század vége felé a görögöknél is megjelent a filoxéra.

A balkáni háborúk, aztán a két világháború pusztításai is hátrányosan érintették a görög borászatot. A II. világháború után nagyon lassan indult el a fejlődés, sokáig csak a nagyüzemileg előállított retsina bor jelentette a görög bort a világ számára, eközben testes sötét borok vándoroltak Európába feljavítóként.

Az igazi és egyben minőségi megújulás a 20. század végén kezdődött és az új évezred első évtizedeiben teljesedett be. Ennek a folyamatnak lehetünk tanúi manapság is. A mai adásban a görög borászat helyzetét elemezzük.

Tartsanak velünk, szabadítsuk ki a szellemet a görög palackokból!

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Királyhegyi Zsuzsanna

Némi trák, görög előzmény után a rómaiak Észak-Macedóniában és az egész térségben is nagy szerepet játszottak. Még felsorolni is nehéz, hogy a terület és lakói mely történelmi korban, melyik környező hatalom fennhatósága alatt éltek. A macedón népesség már régen kihalt a tájon, s főként szláv törzsek telepedtek a vidékre, akik előbb a Bolgár Birodalom, majd Bizánc, aztán Szerbia, majd az egész térséget meghódító Török Birodalom része lettek. A térség a török kiűzése után, a balkáni háborúkat követően, az I. világháború végén alakuló Szerb-Horvát-Szlovén királyság, a későbbi Jugoszlávia része lett, ahonnan 1991-ben függetlenként kivált.

A római kor után Montenegró önálló fejedelemség volt és az oszmán uralom alatt is rendelkezett némi függetlenséggel. Az I. világháború után alakuló Jugoszlávia része, a ’90 utáni felbomláskor Szerbiával közös szövetségben maradt, majd 2006-tól végleg kivált, azóta önálló állam.

Bosznia-Hercegovina története még bonyolultabb, hiszen a török fennhatóság itt tartott a legtovább, s ez minden téren rányomta bélyegét a térség arculatára. Itt a különböző népcsoportok és etnikumok keveredése lett oka egy olyan belső háborúnak a ’90-es években, melyet nagyhatalmi beavatkozással sikerült csak úgy helyre tenni, hogy az új állam területén két önálló entitású alakulat jött létre. A Bosznia-Hercegovina Föderáció és Boszniai Szerb Köztársaság. Az évszázadok alatt iszlám hitre áttérített bosnyákok állama az iszlám egyetlen európai bázisának számít. Közben a szerbek mint ortodoxok, a horvátok mint katolikusok is jelen vannak az országban. De boraikban talán nem érződik ez a megosztottság…

A mai adásban ezt a sokszínű és történelmében meglehetősen bonyolult három balkáni államot és boraikat próbáljuk bemutatni.

Tartsanak velünk, szabadítsuk ki a szellemet a palackból!

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Királyhegyi Zsuzsanna

A mai szerbiai borászat előzményei azokba a korokba nyúlnak vissza, amikor a szerbek még nem ezen a területen éltek. A legkorábbi archeológiai leletekkel is igazolhatóan már a görögök is borászkodtak arrafelé a Kr.e. 5. századtól kezdve. Azután jöttek a rómaiak és csatolták az egész vidéket Pannóniával együtt a birodalomhoz.

A Balkán felől a 6-7. század táján ideérkező és letelepedő szerb nép nagyjából a kereszténység felvételével együtt került kapcsolatba a borral. A 12.századtól a Szerb Királyságban a Nemanjic dinasztia alatt tett szert a borágazat nagyobb jelentőségre, ez a 14. századtól Nagy Dusán uralkodása alatt tovább fokozódott. Azonban Szerbia is hamarosan török uralom alá került, s ez nem igazán kedvezett a szőlő- és borkultúrának. A 19. század végi filoxéra vész őket se kímélte, de ott is sikerült az újratelepítés. Majd az I. világháború után felálló nagy Jugoszlávia korszaka a tipikus szocialista tömegtermelésé – mint valamennyiünknél a keleti blokkban –, majd a szétválás közbeni, utáni belháborúk sem kedveztek a fellendülésnek.

Fontos megjegyezni, hogy áthallások lesznek, vannak a mi fajtáinkkal, s ennek több oka is van: a mai Vajdaság egészen Szerémséggel bezárólag borkultúrájával együtt a királyi Magyarország része volt 1920-ig. Közös történelmünk nyomai a mai napig meglátszanak.

A mai adást Szerbia borászatának szenteljük, s igyekszünk kedvet csinálni szomszédunk boraihoz.

Tartsanak velünk, szabadítsuk ki a szellemet ezúttal a szerbiai palackokból!

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Királyhegyi Zsuzsanna

Bulgária ugyanannak a több ezer éves szőlő- és borkultúrának a színhelye, mint Románia. Sokáig trák törzsek, majd Macedónia, a Római Birodalom, végül Bizánc uralta a térséget. Az időközben kelet felől ideérkező bolgárok a VII. században alapítottak államot, amelyet a XIV. század végén az oszmán birodalom annektált. Fennhatóságuk 500 éven át tartott. A török, ha nem is támogatta, azért valamennyire megtűrte a borászkodást.

Bulgária újkori bortörténete a XX. században kezdődik, jellemzően szövetkezetekkel és kisgazdaságokkal, amelyeket a II. Világháború után államosítottak. Az ősi helyi szőlőfajtákat az 1960-as évektől elkezdték kiszorítani a nemzetközi, főként francia fajták. A szocializmus évtizedeit itt is a tömegtermelés jellemezte, majd a 90-es váltást követően lassan megtörtént a privatizáció, 2000 után pedig az EU-csatlakozáshoz közeledve befektetők jelentek meg, s megkezdődött az ágazat modernizációja.

Az országot szinte kettészelő Balkán hegységet leszámítva szőlő szinte mindenütt található, a klíma és a táj igen alkalmas a jó szőlőre, s csak a bolgárokon múlik, mit hoznak ki belőle.

Az adás vendége Ercsey Dániel borszakíró.

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Gyarmati Orsolya

Horvátország és Szlovénia után ezúttal Romániába látogatunk el. Jóllehet az erdélyi borvidékekről már esett szó régebbi adásainkban, a Kárpátokon kívüli óromán régiókról még nem beszéltünk. A szőlő és bor e vidékeken több ezer éves múltra tekint vissza, még jóval a román nép betelepedése előtti időkre. Órománia borvidékei nagyjából Toszkánával vannak egy szélességi körön, ami igen jó klimatikus viszonyokat sejtet.

A Ceausescu-korszak a borágazatnak sem kedvezett, utána szinte a nulláról kellett azt felépíteni, a korszak édeskés tömegborain nevelkedett társadalom pedig nehezen váltott ízlést. A forradalom után, ha lassan is, de elindult egy belső fejlődés, amelynek néhány csúcsborban megnyilvánuló hatását már lehet tapasztalni.

Romániához képest Erdély mind klimatikusan, mind bortörténetileg kissé más világ. Lényegét és történelmi helyzetét tekintve sokkal inkább a magyarországi borászkodás egyik ága volt évszázadokon át, s ez jórészt a mai napig érezhető.

A román borok világában Ercsey Dániel borszakíró segít eligazodni.

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Gyarmati Orsolya

Sanguis Jovis, azaz Jupiter vére. Így hívják Közép-Itália legmeghatározóbb kékszőlőfajtáját. Az etruszk kor óta termesztik, számos klónja létezik, különböző házasításokban jelenik meg, s bár sokan csak toszkán fajtaként ismerik, valójában az egész közép-itáliai régiót uralja. Még a borokhoz kevésbé értők is a Chiantit fogják megnevezni, ha egy olasz bort kell mondaniuk és kevesen tudják, hogy a Chianti maga a Sangiovese legjellemzőbb megtestesülése.

Hozzá csatlakoznak előkelőbb, kiváltságosabb rokonai, a Vino Nobile Montepulcianóból és a Brunello Montalcinóból. S itt van még a szintén toszkán Morellino di Scanzano, a Carminiano, valamint a legújabb korban elhíresült, úgynevezett szupertoszkánok, némelyikük komoly Sangiovese-tartalommal. Minden bizonnyal ezek nemzetközi sikerei is hozzájárultak a fajta tovaterjedéséhez, főleg az új világban, leginkább Észak- és Dél-Amerikában.

Adásunk vendége Dr. Mészáros Gabriella nemzetközi borakadémikus.

Műsorvezető: Dr. Csizmadia András

Szerkesztő: Gyarmati Orsolya