Zöld Egyenlőség

Egy fenntarthatósági átmenet arról szólna, hogy függetlenül társadalmi csoportokhoz való tartozásunktól egy társadalmilag igazságosabb rendszerben éljünk a mostaninál jelentősen nagyobb harmóniában az ökológiai környezettel. A feministák azonban már régóta hangoztatják, hogy a természethez való viszonyunk és a nők társadalomban betöltött helyzete fájdalmasan sok átfedést mutat, így azok megoldására egyidejűleg érdemes törekedni. De hogyan? Erről beszélget Köves Alexandra Hódosy Annamária kultúrkritikussal, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusával.

A gazdasági növekedés jelenlegi struktúrája nem csak a környezeti erőforrásokat használja túl, de egyidejűleg az ökológiai és a társadalmi reprodukció teljes rendszerét is szisztematikusan felszámolja. A reproduktív munka, a létünkhöz, életünk fenntartásához elengedhetetlen tevékenységek jelenleg dominánsan a gazdaság működésén kívül esnek és aránytalanul többet követelnek a nőktől, mint a férfiaktól. De mi az a reproduktív munka? És hogyan függ össze azzal a narratívával, hogy évezredek óta a férfi a magvető és a földműves szerepében állja a sarat, és a szellemi hozzáadott értékkel asszociáljuk, míg a Föld és a nő a befogadó test és annak gondozója? A liberális feminizmus azon dolgozik, hogy a nőknek ugyanakkora esélyük legyen részt venni a gazdasági versenyben, mint a férfiaknak; míg az ökofeminizmus a rendszer meghaladását követeli. Ellentmond-e a két irányzat egymásnak? Köves Alexandra Hódosy Annamária kultúrkritikussal, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusával beszélget szellemről és testről; férfiakról és nőkről; férfi és női politikusokról és egy kicsit a pelenkákról. Nem csak nőknek ajánljuk!

Azok számára, akik megélték az államszocializmus időszakát - aminek narratívájában a kommunizmus megvalósítása legfőbb célként lebegett -, sokszor elrettentőek a zöld mozgalmak avatatlan fülekben nem egyszer komoly áthallásokat keltő kívánalmai. Ebben a podcastban Köves Alexandra ezekről az áthallásokról beszélget Gagyi Ágnes szociológussal, a Göteborgi Egyetem kutatójával.

Azok a zöld irányzatok – így az ökológiai közgazdaságtan is –, amelyek radikális változásokat sürgetnek a világban a környezet megóvása és a társadalmi igazságosság megteremtése érdekében egyértelműen a mostani kapitalista világrend kritikáiból indulnak ki. Így aztán nem meglepő, hogy sokakban zsigeri ellenállást szül az, hogy néhány, a zöld mozgalmakban felmerülő téma kapcsán megjelennek áthallások az eddigi történelemben ismert egyetlen olyan nagyszabású projekttel, amely ennek a világrendnek a megdöntésére irányult. Gondolhatunk itt az újraelosztási törekvésekre; a felülről jövő rendszerszintű változások kikényszerítésére; fogyasztási korlátok bevezetésére; tulajdonjogi viszonyok átgondolására. Ugyanakkor érdemes szétszálazni, hogy mik azok, amik a XIX. századi elméletekben jelennek meg; mik azok, amik a kommunizmus egyáltalán nem tiszta formáját elérő államszocialista rendszerekben öltöttek testet; és végül mik azok, amik a mostani baloldali és zöld mozgalmakban hasonlóak vagy éppen eltérőek. Ebben az adásban Köves Alexandra Gagyi Ágnes szociológussal, a Göteborgi Egyetem kutatójával beszélget a zöld mozgalmak és a kommunizmus áthallásairól és különbségeiről.

Az ökológiai közgazdaságtan olyan tudományterület, amely nagyon erős politikai üzeneteket is hordoz. Azonban – mint a legtöbb ilyen irányzat – nehezen birkózik meg azzal, hogy az ideológiák és elméletek területéről politikai változásokat érjen el. Az ökopolitika egyébként eddig is – ritka kivételektől eltekintve – kívül esett a főáramú politizálás mezsgyéin. Így viszont hogyan lehet egyáltalán változást elérni? Erről beszélget Köves Alexandra Lányi András, filozófus, íróval.

Egyre többen lehetnek azok, akik a fenntarthatósággal vagy a zöld gondolatokkal szimpatizálnak, és akár még a változás irányaival vagy elveivel is egyetértenek. Legtöbbet hangoztatott kérdésük azonban az, hogy milyen irányból jöhet egyáltalán egy ilyen transzformáció és vajon ki fogja ezeket elindítani. A nagypolitika érdekeivel ellentétesek ezek a beavatkozások, az emberek pedig eszköztelennek érzik magukat abban, hogy az alulról történő kezdeményezések szélesebb körben indítsanak el változásokat. Akkor nincs is értelme az egyéni elköteleződésnek egy olyan ügyben, ahol komolyan meg kell haladni a jelenlegi rendszer beidegződéseit mind egyéni, mind kollektív szinten? Lányi András Ökopolitika című könyvében kicsit viccesen azt írja, hogy „Az ökológiai politikával tényleg nem az a baj, hogy ne lennének szövetségesei, hanem hogy nincsenek ellenségei. Ez egy kicsit kilátástalanná teszi a helyzetét.” Míg ez a szavak szintjén továbbra is elbizonytalaníthatja a változások iránt fogékony embereket, a beszélgetésből kiderül, hogy miért gondolkozhatunk mégis abban, hogy a helyzet nem teljesen reménytelen. Ebben az adásban Köves Alexandra Lányi András, filozófussal, íróval, az ELTE egyetemi docensével az ökopolitikáról beszélget.

A szolidáris gazdaság a növekedés meghaladására építő alternatív gazdasági megközelítéseket – amelyeket az ökológiai közgazdaságtan elméletben propagál – ülteti át a konkrét gyakorlatba. Alulról jövő kezdeményezésként olyan politikai mozgalomnak tekinthető, amely teret ad a társadalmi és technológiai innovációknak úgy, hogy közben nem rejti véka alá, valódi célja a teljes rendszer átalakítása. Ebben az adásban Köves Alexandra a szociális gazdaság fogalmáról és példáiról beszélget Sidó Zoltánnal, a Fordulat szerkesztőjével.

A szolidáris gazdaság létrejöttében aktív szerepet betöltő egyének és közösségek célja, hogy olyan előremutató – a jelen gazdasági logikáját – meghaladó konkrét kezdeményezéseket hozzanak létre, amely túlmutat az ökológiai környezetünk kizsákmányolásán, miközben az emberek jóllétét, autonóm működését, és a kapcsolatok minőségét is elősegíti. Mindemellett kimondott célja az is, hogy megteremtse azt a függetlenséget, amely biztos hátteret nyújthat a szereplőknek a politikai mozgalmakban való részvételre is. Így míg egyrészt alulról kezdeményez, megteheti azt is, hogy a transzformációhoz szükséges szélesebb keretek kikényszerítésében részt vegyen. Fontos eleme egyrészt a közösségi tulajdon – amelynek az állami tulajdon csak egy szélsőséges megnyilvánulása -, másrészt pedig a döntéshozatal demokratizálása részvételen, bevonáson és deliberáción keresztül. Nem véletlen, hogy a jelenlegi fogalmainkon belül a szövetkezeti működés az egyik legelterjedtebb formája. De hogyan nem futnak bele a szolidáris gazdaság képviselői a közlegelők tragédiájába, és hogyan biztosítják, hogy a közösségi döntéshozatal ne parttalan vitákban, hanem működőképes döntéshozatali rendszerekben öltsön testet? Erről beszélget Köves Alexandra Sidó Zoltánnal, a Fordulat szerkesztőjével.

Radikális változásokhoz olyan emberekre lenne szükség, akik képesek az autonóm cselekvésre, a problémamegoldásra, a kritikai gondolkodásra. Ezeket azonban nem felnőttkorban sajátítjuk el. Az iskolákban közel ezeréves hagyományokon alapulva leginkább frontálisan töltjük a gyerekeink fejébe a tudást sokkal inkább a termelésre készítve fel őket, mint egy boldogságban eltöltött felnőtt létre. Lehetne ez másként? Erről beszélget Köves Alexandra Orosz Lajos pedagógussal, Magyarország tehetségnagykövetével.

Október hónapban a tudáshoz és az ismerethez való hozzáállásunk változásairól beszélgettünk, és leginkább az körvonalazódott, hogy egy társadalmilag igazságos és környezetileg fenntartható világ létrejöttéhez nagyon is el kell rugaszkodnunk a megtanult sémáktól, és attól, ahogyan az ismeretre vagy a tudásra tekintünk. A koronavírus még inkább rámutatott arra, amit már régóta sejtünk: a világ kezdi meghaladni a frontális, felülről meghatározott tárgystruktúrába épített, órarendekkel kötött közoktatási rendszereket. A mostani rendszerben viszont nem csak az történik meg nehezen, hogy változásokra nyitott, önálló problémamegoldásra képes, reziliens felnőttek alakíthassák saját és közös világukat, de még a boldog gyerek- és felnőttkor biztosítása is háttérbe szorul. Mit tehetünk annak érdekében, hogy ez változzon? Milyen alapvetéseket kellene megkérdőjeleznünk ahhoz, hogy az oktatás transzformációja létrejöhessen? És hogyan lehetne elérni, hogy a társadalmi fenntarthatóság érdekében ezek a lehetőségek ne kizárólag egy szűk réteg számára lehessenek elérhetők? Többek között ezekről a kérdésekről beszélget Köves Alexandra Orosz Lajos pedagógussal, festőművésszel, Ashoka-taggal, az NKE minőségügyi biztosával.

VUCA világban élünk. Az angol mozaikszó a kiszámíthatatlan, bizonytalan, összetett, nehezen értelmezhető jellemzőkre utal jelenünk valóságában. Ebben a valóságban pedig más tudásra, készségekre és képességekre van szükségünk, mint amiben eddig gondolkodtunk. Ahhoz, hogy a podcast sorozatból már ismert gondolati váltás a fenntarthatóság irányába elinduljon, komoly változások szükségesek a felsőoktatás területén is. De milyenekre? Köves Alexandra ebben az adásban erről beszélget Király Gábor szociológussal, a BGE tudományos főmunkatársával.

Egy fenntarthatósági átmenethez szükséges gondolati váltás feltételezi azt, hogy egyéni és kollektív szinten is képesek legyünk másként gondolkodni és cselekedni. Azonban a mostani felsőoktatás a szlogenek szintjén is a munkaerő-piacra termel, és nem fókuszál arra, hogy problémamegoldásra, kritikai gondolkodásra és autonóm cselekvésre képes fiatal felnőttek alakíthassák a jövőnket. Az adásban egy olyan gondolatkísérletet hallhatunk, ahol elképzeljük, hogy mi történne, ha az emberiség túlélése azon múlna, hogy néhány ember felül egy űrhajóra és egy új, ismeretlen bolygó felé veszi az irányt. Mit lenne érdemes tanulni? Hogyan nézne ki a képzés? Mire készítene fel a tanulási folyamat? A mostani felsőoktatásunknak három funkciója lenne: kvalifikáció (a tudások és ismeretek meglétének igazolása), szocializáció (azoknak a normáknak az elsajátítása, amely egy adott terület képviselőihez köt bennünket), és végül a szubjektifikáció (amely az adott egyén értékrendjének és világban betöltött szerepének kialakításához járul hozzá). De vajon ezeket a funkciókat most hogyan tölti be a felsőoktatás? És hogyan tölthetné be? Ezekről beszélget Köves Alexandra ebben az adásban Király Gábor szociológussal, a BGE tudományos főmunkatársával.

Bonyolult és makacs problémákra ügyetlen megoldásokat keresve sok társadalomtudós kilép a megszokott szerepéből, és már nem is próbálja fenntartani azt a látszatot, hogy kívülállóként ismeri meg és értelmezi a körülötte lévő valóságot. Ehelyett résztvevőjévé válik annak a valóságnak, amelyet tudományos szempontból ismerni akar, és különböző szerepei között zsonglőrködve járul hozzá egy társadalmi jelenség megértéséhez. Ők az akciókutatók. Ebben az adásban Köves Alexandra  az akciókutatás módszeréről beszélget Málovics Györggyel, a SZTE docensével.

A posztnormál tudományfelfogásban a tudomány már felvállaltan nem értéksemleges és nem objektív. Ezen felfogáson belül az akciókutatás egy olyan konkrét eszköz, amelyben a kutató az általa megismerni vágyott helyzet megértését úgy végzi, hogy annak a helyzetnek szerves részévé válik. Kilép a passzív és objektivitásra törekvő megfigyelő szerepből és aktív, adott esetben részben megoldó szerepbe kerül. Az adásban szereplő példában a kutatók úgy akarják megérteni a társadalmi fenntarthatóság gátjait, és kívánnak társadalmi változásokat elérni, hogy egy magyar város roma szegregátumainak lakóival hosszútávú közvetlen kapcsolatba kerülnek, és hol közösségfejlesztőként, hol lobbistaként, hol mentorként, hol barátként tárják fel a mindennapi problémákat. A feltárásnál azonban nem áll meg a kutatás. A helyi igényekre válaszolva szerveznek akciókat, amelyeket később a megvalósításnál is nyomon követnek, hogy aztán képesek legyenek ezeknek a beavatkozásoknak a hatását is felmérni. Mi kell azonban, hogy egy ilyen helyzetben is hiteles tudományos válaszokat adhassanak? Erről beszélget ebben az adásban Köves Alexandra Málovics Györggyel, a SZTE docensével.

A tudomány – főként a társadalomtudomány – értéksemleges és objektív kritériumai megdőlni látszanak egy olyan világban, ahol rendkívül bonyolult és bizonytalan helyzetekben kellene megbízható válaszokat találni. Amíg eddig a tudomány feladata az volt, hogy a kemény tényeket feltárja, a tudósok nyugodtan dolgozhattak saját tudományterületük elefántcsonttornyaiban. Ebben az adásban Köves Alexandra Málovics Györggyel, a SZTE docensével beszélget a legtöbb ökológiai közgazdász által is követett posztnormál tudományról.

„Az a tény, hogy képesek vagyunk bonyolult társadalmi és biofizikai rendszereket tisztán tudományos szempontból vizsgálni vezette el az emberiséget az intellektuális csúcs és társadalmi-ökológiai összeomlás jelenlegi egyvelegéhez…”- írja Silvio Funtowicz és Jerome Ravetz tudományfilozófusok, akik behozták a posztnormál tudomány fogalmát a tudományos párbeszédbe. Ez a tudományfelfogás arra válasz, hogy hogyan kezeljünk rendkívül bonyolult, bizonytalan, társadalmilag kulcsfontosságú és erősen értéktelített kérdéseket úgy, hogy meghaladjuk a normál tudomány objektivitásra és értéksemlegességre törekvő módszereit azáltal, hogy átlépjük a tudományterületek határait, bevonjuk a laikus bölcsességet és szakpolitikailag is releváns tudományos válaszokra törekszünk. A jelenlegi válsághelyzet is megmutatja, hogy kőkemény szakpolitikai beavatkozásokra van szükség egy olyan világban, ahol a kemény tudományos tények hiányoznak. Ráadásul „a makacs problémákhoz” ún. „ügyetlen megoldások kellenek”, ahol még egy tudóstól sem várható el, hogy megmondja, hogy ha erre elindulunk és ezt csináljuk, akkor az lesz belőle. Ezek a dilemmák elhiteltelenítik-e a tudományt és annak szereplőit, vagy a posztnormál tudományfelfogásban megtaláljuk az új szerepeket? Erről beszélget Köves Alexandra Málovics Györggyel, a SZTE docensével.

A filozófia minden – másként - gondolkodásunk alapja. A közgazdaságtan szereti feltüntetni magát olyan színben, hogy a természettudományhoz közeli módszerekkel szinte „természeti törvényekkel” írja le a társadalmi valóságunkat. Az a vélt értéksemlegesség pedig, amit ezáltal képvisel, eltárgyiasít olyan dolgokat, amelyek viszont nem függetleníthetik magukat az emberi akarattól. Ebben az adásban Köves Alexandra a tudományfilozófiáról beszélget Róna Péter közgazdásszal.

Senkit ne tántorítson el a podcast meghallgatásától, hogy a tudományfilozófia bonyolultnak hat első hallásra. Egy tudományág önmagáról alkotott képe és az, hogy hogyan kívánja megismerni a valóságot, erősen kihat azokra az eredményekre, amelyeket hitelesnek tart. Ez a podcast sorozat végig egy paradigmaváltás szükségességéről beszél. Arról, hogy nem gondolkodhatunk ugyanazokban a megszokott sémákban, ha az erős fenntarthatóság irányát komolyan akarjuk venni. 2018. december 12-én a London School of Economics kapujára kifüggesztették a közgazdasági gondolkodás reformációjának 33 pontját, amely szakítani akar a közgazdaságtan dogmáival. A közgazdaságtan matematizált modelljei a vizsgálata elvont tárgyává egyszerűsít olyan komplex társadalmi jelenségeket, amik mögött hús-vér emberek – egyáltalán nem törvényszerű – döntései és értékválasztásai állnak. A másként gondolkodás alapfeltétele lenne, hogy elfogadjuk, hogy a közgazdaságtan olyan értéktelített társadalomtudomány, amelynek az emberiség szolgálata a célja. A piac törvényeit nem lehet természeti – mindenre és mindenkire kiterjeszthető – törvényként kezelni, hiszen az intézményeink mindig, minden helyzetben egyéni sajátosságokkal bírnak, amiket figyelembe kellene venni. Többek között erről beszélget Köves Alexandra Róna Péter közgazdásszal.

Az építőipar anyag- és energiaigénye hatalmas. Míg sokat hallunk a zéróemissziós házakról, és több kisebb közösség is komoly energiákat fektet abba, hogy a helyben fellelhető, természetes és hagyományos technológiákat visszahozza az építőiparba, az erős fenntarthatóság felé még hosszúnak tűnik az út. Ebben az adásban Köves Alexandra az építőipar fenntarthatóságában rejlő lehetőségekről beszélget Barta Zsomborral, a Magyar Környezettudatos Építés Egyesület elnökével.

A Zöld Egyenlőség szeptemberben különböző iparágak fenntarthatóságáról és fenntarthatatlanságáról szól. Ebben az adásban az építőipar fenntarthatósága kerül terítékre, amely hatalmas anyag-, energia- és területigénye ellenére messze jár még attól, hogy hosszabb távon is képes legyen a felhasznált anyagokat a gazdaság körforgásában tartani. Ráadásul kevesen tudják, hogy az épített infrastruktúra területén Magyarország kiemelkedő helyen áll a világban, és mégis a leggyakrabban hangoztatott fejlesztési elképzelések továbbra is megkérdőjelezetlenül elsődleges prioritásként kezelik az infrastruktúrát. De miért engedélyezünk zöldmezős beruházásokat ahelyett, hogy a rozsdaövezeteinket rehabilitálnánk? Egyáltalán mik az építőipar zöldítésének lehetőségei? Lelkes közösségek elszigetelt kezdeményezései maradnak a természetes anyagok és hagyományos építészeti eljárások népszerűsítései az építészetben? És milyen társadalmi fenntarthatóságra vonatkozó aspektusai vannak ezeknek a kérdéseknek? A fenntarthatósági átmenetekben különösen problémásnak tűnhet, hogy azoknak, akiknek anyagi lehetőségeik vannak, élhetnek egészséges körülmények között, hatalmas, minden igényt kielégítő zéró-emissziós, „zöldre festett” házakban, míg a társadalom jelentős része lepusztult, befűthetetlen Kádár-kockákban vergődik. Ezekről beszélget Köves Alexandra Barta Zsomborral, a Magyar Környezettudatos Építés Egyesülete elnökével.